Előző cikkeimben áttekintettem a párválasztást befolyásoló lehetséges mechanizmusokat.

Most szeretnék kitérni arra, hogy mik azok a tényezők, amik gátolhatják, megakadályozhatják, hogy elköteleződjünk valamely randi partnerünk mellett, majd boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk vele.
Sokszor vagyunk olyan tudattalan befolyások hatása alatt, melyekre nincs rálátásunk. Élményeink, emlékeink meghatározóak életünk első percétől fogva, már az anyaméhben is. Bármilyen pozitív, negatív tapasztalat hatással van észlelésünkre, érzéseinkre, gondolatainkra, döntéseinkre. Így jut fontos szerephez szüleinkhez fűződő viszonyunk és eddigi partnerkapcsolataink. Egy elkötelezett párkapcsolatban érzelmi kötődésünket szüleinkről párunkra ruházzuk át.
Ha még nem váltunk le szüleinkről, vagy igen konfliktusos viszonyban vagyunk velük, az nehezítheti az elköteleződést, az új kapcsolat stabilitását, mindennapi konfliktusok forrása lehet. 
John Bowlby szerint korai kapcsolati mintánk, kötődésünk belső munkamodellé alakul és mintául szolgál minden későbbi kapcsolatunkban. Mary Ainsworth és munkatársai híres „idegen helyzetnek” keresztelt kísérletükkel azonosították a kötődési típusokat gyerekeknél. Megfigyeléseik csecsemők reakcióira irányultak, amikor anyjuk mellettük van egy idegen jelenlétében, majd elhagyta a kísérleti szobát, és amikor visszatér. A gyerekek válaszmintái jól elkülöníthető csoportokat alkottak. A biztonságosan kötődő csoportba tartozók nyugodtan játszanak, pozitív reakciókat adnak az idegenre anyjuk jelenlétében. Amikor anyjuk távozik, nyugtalanok lesznek, nem tudja megvigasztalni őket az idegen, de anyjuk visszatérésekor gyorsan megnyugszanak. Ők azt tanulták meg, hogy anyjuk támogatja őket, biztonságot ad számukra, szenzitíven válaszol jelzéseikre, helyesen értelmezi azokat. Anyjukkal való összhang megfelelő számukra, így tőle várják a megnyugtatást. A szorongó/elkerülő gyerekek anyjuk jelenlétében nem figyelnek az idegenre, vagy sírnak, vagy nem, amikor anyjuk kimegy. Az idegen képes hasonlóan megnyugtatni őket, mint anyjuk. Amikor az anya visszatér, a gyerekek nem keresik vigasztalását. A szorongó/ellenálló gyerekek folyamatosan szorongást mutatnak ebben a helyzetben, még a kezdeti kiinduló helyzetben is. Nagyon heves reakciót mutatnak, amikor anyjuk elhagyja a szobát, visszatérte sem képes megnyugtatni őket, bár érintését, közelségét keresik. A szorongó csoportokba tartozó gyerekek nyugtalanok, mert sokszor tapasztalták meg, hogy nem a kellő reakciókat kapják gondozóiktól. Erőfeszítéseik bejósolhatatlan következményeket hoznak, ugyanarra a jeladásra egyik helyzetbe így másikba úgy reagálnak gondozóik. Egymásra hangolódásuk nem sikerült olyan finomra, mint a biztonságosan kötődők esetén. Ezek a mintázatok megalapozzák későbbi párunkkal kapcsolatos elvárásainkat is. Szorongás keltő helyzetben hasonló reakciót várunk, mint amit kora gyerekkorban megtapasztaltunk, meglepő, ha párunk máshogyan reagál.Feszültségek forrása lehet, ha nem azt kapjuk, amit várunk, miközben párunk érezheti úgy, hogy mindent megtesz, értetlenül áll az elégedetlenség előtt. Nem olyan módszerekkel próbál megnyugtatni minket, mint amihez szoktunk, nem úgy fejezi ki szeretetét, ahogyan mi szeretnénk.

További akadályozó tényező lehet, ha érzelmileg nincs elrendezve valamely korábbi kapcsolatunk. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy mindenkiben a régi kedvest keressünk, mindenkit hozzá mérünk, minden helyzetben a régi rutint várjuk, esetleg még hiszünk az újrakezdésben. Ha mégis belekezdünk egy kapcsolatba, elégedetlenséget élünk meg a kapcsolat és párunk jellemzői miatt, hiszen azok eltérőek az előzőtől. Sokszor randizgatunk, fent vagyunk társkereső oldalakon, de valójában még nem vagyunk nyitottak egy új kapcsolatra. A randi partnereknek csak a hibáit, hiányosságait látjuk meg, pozitívumaikat nem.  Ha egy ilyen életszakaszban próbálkozik nálunk valaki, nem sok esélye lesz a kapcsolatnak. Vegyük észre magunkon ezeket a jeleket!
Hozzáállásunk a párkapcsolathoz kiemelkedő fontosságú. Hogyan viselkedünk, amikor találkozunk leendő párunkkal? Hogyan vélekedünk a kapcsolatról, a mindennapokról, a problémákról? Milyen megközelítéssel állunk a kezdeti problémák megoldásához? Kompromisszumok kötésekor mennyit vagyunk képesek engedni? Vannak-e irreális elvárásaink magunkkal, párunkkal, vagy a kapcsolattal szemben? Mindezen pontok mentén milyen együtt lenni a másik emberrel, mennyire hasonlítunk, különbözünk, össze tudunk-e csiszolódni? Ha konfliktus van magunkat, vagy a másikat okoljuk? Várjuk, hogy a másik tegyen valamit, vagy együtt teszünk a megoldásért? Tudunk-e bizonyos dolgokon változtatni, és akarunk-e egyáltalán a megoldás érdekében változni?

 

Kiss-Nemes Veronika, Pszichológus, párkapcsolati tanácsadó
Azoknak, akik saját magukról szeretnének tanulni, párkapcsolati működésükről többet megtudni, fejleszteni személyiségüket, meleg szívvel ajánlom önismereti csoportjainkat!
http://www.pszichologus.me/onismereti-csoportok/

Források:
M. Cole, S. R. Cole (2003). Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó. Budapest.