Sportolók és elvárások, Kiss Eszter cikkének szakértője voltam a Diéta&fitness magazin 2017. decemberi számban.
Most épp egy finom zöld tea mellett olvasom a lapot egy hideg téli délutánon.
Az elvárás szó hallatán általában „nem szeretem”követelmények réme sejlik fel bennünk, pedig egy elvárás lehet előre vivő, fejlődésre ösztönző is. Vannak olyan életterületek, ahol a jó eredmények elérése érdekében kifejezetten szükség van pozitív elvárásokra, ilyen pl. a sport.
A kimagasló sportteljesítmények mögött mindig találunk célorientált, inspiráló elvárásokat. Mindegy, hogy az edzőtől, gyermek esetén a szülőtől, vagy magától a sportolótól jönnek az efféle elvárások, mindenképpen pozitívan, motiválóan hatnak és a fejlődést szolgálják.
Nem feltétlenül kell, hogy az elvárások szóban elhangozzanak, a célok megvalósítására irányuló pozitív gondolatok ugyanis megteremtik az áhított valóságot. Mint ahogyan azt az un. Pygmalion effektus esetében tapasztalták a kutatók egy híres iskolai kísérlet során. A tanárok bizonyos tanulóktól elvárták, hogy a tanév végére javuljanak az osztályzataik, és bár ezt szóban nem adták a diákok tudtára, a testbeszédükben – pl. gyakori szemkontaktus, mosoly -, a gyerekekhez való hozzáállásukban mindez tükröződött. A kísérlet végén a szakemberek azt látták, hogy a pozitív jóslatok beteljesítették önmagukat. A sportolóknál is működhet ez. Ha egy edzőnek pozitív elvárásai vannak a sportoló irányában, akkor ő is úgy lehet vele, mint a tanárok: többször javítja, dicséri a tanítványát, gyakrabban keresi vele a kapcsolatot. A sportoló pedig a belé vetett bizalmat érezve nagy valószínűséggel jól teljesít.
Káros követelmények
Vannak azonban negatív, romboló hatású elvárások is, amelyek a testi sérülésen túl lelki problémákat is okozhatnak. Amikor például olyan szintű teljesítményt várnak el a sportolótól, amire nem képes, akkor a sikerélmény hiánya, a folyamatos kudarc állandó rosszkedvet, szorongást eredményezhet.
A sportolónak saját magával szemben is lehetnek negatív elvárásai, melyek elmehetnek akár a kényszerességig is – Ilyenkor már nem azért megy az illető edzeni, mert pozitív elvárásai vannak a testedzéssel kapcsolatban és örömet jelent számára a mozgás, hanem mert elvonási tünetek jelentkeznek nála, ha nem edzhet – sorolja a kényszeres, mániákus testedzés jellemzőit Kiss-Nemes Veronika sportpszichológus. – A sportmániás ember nem addig edz, ameddig jólesik neki, hanem annál sokkal tovább. Minden szabadidejét az edzőteremben tölti, ennek hatására beszűkül a szociális élete, családi konfliktusokkal kell számolnia, ráadásul a testi sérülés veszélye is fenyegeti.
Felnőttként saját elvárásokkal
Milyen elvárásoknak akar egy sportoló megfelelni? Gyerekkorban főleg a szülők elképzelései a mérvadók, hiszen a kicsik számára az a legfontosabb, hogy anya és apa boldog legyen. Tinédzser korban viszont mindegy, hogy mit mondanak a szülők, amit az edző elvár, az lesz az irányadó. Felnőttkorba érvén, az előző fejlődési szinteket meghaladván, jó, ha már a saját elvárásaikat akarják teljesíteni a sportolók. A sportpszichológus úgy látja, hogy eddig a fejlődési szintig nem mindegyikük jut el. A mindennapi életben is meg lehet ezt figyelni: van, aki felnőttként még mindig a szülei elvárásai szerint él, nem a saját értékrendje, céljai vezérlik.
A harmadik fejlődési fokozatban is fontos az edző véleménye, csak már kevésbé. Mivel itt érettebb személyiségről van szó, a sportoló saját céljai sokkal részletesebbek vagy más jellegűek lehetnek, mint amit, az edző elképzel. Például hiába akarja az edző, hogy még versenyezzen vagy menjen edzői pályára, a sportoló úgy dönt, hogy abbahagyja a versenyzést és jogásznak tanul.
Amikor a bizonyítás a hajtóerő
Előfordul, hogy a sportban nem pusztán a mozgás, a sportsikerek öröme a hajtóerő, hanem az elvárások mögött lappangó bizonyítási vágy. A gyerekek többsége azért sportol, mert szereti azt a mozgásformát, amit választott magának. Ám, ha a szülők elvárják, hogy pl. teniszezzen a gyerek, akkor is, ha dzsúdózni akar, és nem magától megy edzésre, akkor nagy valószínűséggel a szülők bizonyítási vágya húzódik meg a háttérben. – Vannak olyan szülők, akik korábban, sportolóként valamiért nem jutottak el addig a szintig, ameddig szerettek volna, és most a gyermeküket nagyon ügyesnek látja az edző ugyanabban vagy más sportban. Ez veszélyes terep – hangsúlyozza Kiss-Nemes Veronika. – Feltehetjük a kérdést: ilyenkor meddig tart a gyerek szükséglete és hol kezdődik a szülői elvárás?
Akad példa arra is, hogy a gyerek akarja mindenáron bebizonyítani azt, hogy ügyes és jól tud mozogni, mert otthon folyton azt hallja, – mintegy negatív elvárásként – hogy alkalmatlan bármilyen sportra. Kiválaszt magának egy sportot, szorgalmasan jár edzésre és idővel hozza az eredményeket, ügyesedik, izmosodik, formálódik a teste.
A sportban, különösen a versenysportban feltételekre, célkitűzésekre van szükség a jó eredmények elérése érdekében. A személyi edzők is megállapodnak bizonyos célokban a hozzájuk fordulókkal. De mi van akkor, ha nincs semmiféle – se külső, se belső – elvárás? Megengedő attitűd esetén ugyan nincs nyomás, de elérendő cél sincs. Ilyenkor, aki belsőleg motivált, van belső ösztönző ereje, az tud csinálni egy személyi edzésprogramot. Aki külső kontrollos, annak ez magától nem megy, mellette ott kell állni, és segíteni neki, hogy egyáltalán végigcsinálja. Ezért jó, ha a személyi edző tisztában van azzal, hogy melyik típusba tartozik az, akit edz.
– Pozitív elvárások – mint látható – a sportban mindenképpen szükségesek, mert a céltalanság leállítja a fejlődést, illetve a sportolás abbahagyását eredményezheti – állapítja meg a szakember.
Kiss Eszter
